Amit az élet ad, azt elfogadom!

Középpontunk – Szoyka Enikő

Szoyka Enikő

Az interjút készítette: Kosztin Emese

Sokáig féltem, és ragaszkodtam a félelmeimhez. A ragaszkodás és a félelem meghatározó motívuma volt az életemnek, egészen sokáig…

Mindössze 39 éves voltam, amikor 2007-ben beteg lettem. Az orvos azt mondta van egy jó híre: „Gyógyíthatatlan a betegsége, de kezelhető.” Eldöntöttem, meggyógyítom magamat.

Az első dolog, ami a gondolataimban felmerült, a jóga volt, pedig előtte sosem találkoztam vele. Kétségek nélkül indultam el a jóga után, a jóga útján. Elkezdtem órákra járni és vándoroltam, egyik óráról a másikra.

„Vándorlásaim” során rájöttem, hogy az elmúlt évek taposó malmában, se időm, se energiám, se bátorságom nem volt ahhoz, hogy meghalljam a saját bensőm hangját, a szervezetem kiáltását.

Kerestem egy bizonyos választ, egy választ, amit azt gondoltam, majd a jóga megad – nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy mit is vártam, de egyik órán sem találtam meg. (mosolyog) Emiatt 2010-ben beiratkoztam egy hatha jóga oktató képzésre, majd később annak egy bizonyos ágával, Iyengar jógával folytattam… Ekkor történt egy áttörés, valami, amit közel engedtem magamhoz… Az Iyengar jóga volt az a jóga típus, aminek a szellemisége és katonás stílusa könnyedén vált a részemmé. Többen mondták, hogy inkább olyan irányba menjek, ami hiányzik belőlem, a játékosság és a lazaság felé, de az nem én lennék. Az Iyengar jóga precizitása szinte áradt belőlem.

Az első képzésen egy filozófia tanár – aki csak két napot töltött velünk a tanfolyamon – megváltoztatta az életem.Sokáig hittem, hogy a jóga csak test gyakorlatokról szól, hogy majd a gyakorlatokon keresztül megtalálom a kérdéseimre a választ – de ott megértettem, hogy valójában milyen keveset is tudok a világról, magamról és a jóga mély, titokzatos világáról. Az a két nap olyan volt, mintha az egész rólam szólt volna, az oktató annyira rá tudott hangolódni a tanítványaira, hogy úgy éreztem, ismer engem. Rávilágított arra, hogy eddig hogyan éltem, és hogy mennyire másképp is lehetne élni. (mosolyog)

Megtanultam tőle egy fontos mondatot: „Az embernek mindig van választási lehetősége.” – de én egészen idáig, 39 éves koromig nem tudtam, vagy csak nem akartam tudni. Mert ugye könnyebb becsukni a szemünket…

Túl sokáig a társadalom, a mások és a saját magam által kreált elvárások szerint éltem. Féltem és féltem elengedni azt, amiben éltem. Félelem és ragaszkodás – ettől a kettőtől meg kellett szabadulnom, és a jóga erőt adott az elengedéshez.

Ha valakit elér egy komoly betegség, vagy egy nagy változás az életében, hirtelen arra eszmél, hogy hiába van nagyon sok ember körülötte – a szerettei, barátai, ismerősei – a problémák megoldásakor, feldolgozásakor nagyon egyedül van. Ma már tudom, hogy teljesen mindegy, hogy minek nevezed, de kell valami, ami hitet ad.

Válassz bármit, de ha tanácsolhatnék valamit, azt mondanám, hogy olyan dolgot válassz, amit nem vehetnek majd el tőled. Nekem ilyen a jóga. Mindig veled van.

A maximalizmusom miatt elkezdtem továbbképzésekre járni, csiszolgattam, fényesítettem magamban a tudást, amit megtanultam. Az egyik oktatóm szólt rám, mint ahogy édesanyák szoktak a gyermekükre, hogy hagyjam már abba az állandó tökéletesítgetést és vágjak bele!

Pontosan ezt mondta: „Dobjam már végre piacra magam!” (nevet)

Nem lehet csak könyvekből elsajátítani a tudást, kell a gyakorlat!

Lehet sosem kezdtem volna el… Bár nem ez volt a végső lökés. Az első órámat sem önszántamból tartottam. (nevet) Helyettesítéssel kezdtem. Amikor megkértek, hogy tartsam meg az órát már nem a régi, aggodalmaskodó énem döntött, hanem a változásban, fejlődésben lévő lelkem:

„Amit az élet ad, azt elfogadom, mert az élet nem ajánl fel olyan dolgokat, amivel nem tudsz megküzdeni.”

Az első órám előtt rettentően izgultam, remegett a gyomrom és kivert a víz, de mikor becsuktam az ajtót és ráültem a matracra, szemben a gyakorlókkal, éreztem, hogy a nyugalom átölel…

45 évesen végre először éreztem: a helyemen vagyok és ezt a betegségemnek köszönhetem, mert elterelt oda, ahol lennem kell.

Ma pedig már annyira szeretném átadni azt a tudást, azt a jó érzést, amit én megtapasztaltam a jóga által, hogy sokszor vissza kell fognom magamat, mert túl lendületes, erőteljes leszek az óráimon. (mosolyog) Például nem értem, ha valaki azt mondja: „Ezt inkább nem csinálom, mert fáj!” De miért baj, ha néha fáj? Persze egészséges, biztonságos keretek között… Ilyenkor is jelez a testünk és szerintem csak így lehet megismerni ezt a bonyolult szerkezetet… és rajta keresztül sok minden mást is…

Nagyon örülnék, ha mindenki jógával, ászana- és légző gyakorlatokkal kezdené a napját,vagy legalább néhány napüdvözlettel, egyszerűen azért, mert jó frekvenciára állít, mert erőt ad.

Ahogyan az a felirat is, amit egy indiai mesében olvastam, amit a gyűrűmbe vésve hordozok: „Minden elmúlik egyszer!”

És ez jó hír, mert mindenre igaz: ha örülsz értékeld, mert elillan, ahogy az is, ha épp nagyon fáj valami…